Shakespeare monológok? Miért? Ki akartuk próbálni magunkat, hogy tudunk-e Shakespeare-t játszani?

Vissza akartunk menni a reneszánszba, ez izgatott volna ennyire? Gyerekkorunknak intünk végleg búcsút a kamaszkorért? A választóvonalat keressük az innenső és az onnansó között?

Eszünkbe jutott-e valamelyik is ezek közül? Akartunk-e bármit is ettől a darabtól?

Három dolgot mindenképpen akartunk:

Az előadással lényegre törők akartunk lenni.

Aztán szerelmesek akartunk lenni.

És szembe kellett néznünk egy alapvető érzéssel, a gyűlölettel. Ezt is akartuk? Nem. Viszont ott volt már körülöttünk, benne van a darabban, benne a minket nevelő felnőttek életében, benne a világban. Csakhogy ehhez nincs meg a korunk, az erőnk, és indulatot sem gyűjtöttünk még eleget. Még növésben vagyunk. Az első próbák óta némelyikünk a termetével, más az érzés- és gondolatvilágával nőtt nagyra. Megformálatlan és folyamatosan alakuló lényünket fogjuk vinni minden újabb próbába és előadásba is. E színpadon kívüli lényünk még suta, szemtelen, kiállhatatlan, hogy szüleink folyton pofozni tudnának, s mégis, ha ránk néznek, látnak valamit, amitől inkább sírni támadna kedvük. De a valami másra készülő lényünk fürkészi a furcsa és új érzést, ezt az ismeretlen éhséget, titkos vágyakozást, rohanást, bátorságot, sőt hősiességet, az önmagunkról való megfeledkezést, ami átformál minket és számunkra a világot.

Mit ad nekünk a Shakespeare monológok? A szerelemnek azt a felismerését, hogy mindent szépnek akarnak látni, hogy minden rosszat és igazságtalanságot meg lehet szüntetni; a bátorságot, hogy szakítani lehet az előítélettel, a hovatartozással. A szerelmesek szeretni akarják a világot, azt kívánják, mindenki legyen boldog, nem viselnek el szakadékokat, azt sem, hogy szétszakítsák őket. Aztán megdöbbenve látják az eléjük tornyosuló akadályokat, és vadul küzdenek az életükért. Nem is ismerik még a szintén hatalmas és elsöprő érzést, a gyűlöletet, amely ha elszabadul, akkor pusztít, elválaszt, összetör, megsemmisít — ami leépít mindent. Megjelenik egy klán, egy csoport, melynek a legszembetűnőbb tulajdonsága a másik csoporttal szembeni gyilkos düh. A mi csoportunknak mindent, a másiknak semmit. A dolog minden társadalom számára ismerős.

Előadásunk kifejezésmódja, gyors szóváltásai, a leegyszerűsített nyelv: kényszer. Meg kellett törnünk az irodalmi formát, hogy egy személyesen felfedezett valósághoz jussunk. A megrendülésekhez egy saját magunk számára kialakított nyelv kellett — hogy az öröm öröm, a szenvedés szenvedés legyen. Az átélt tapasztalatokat, érzelmeket tömörítettük, hiszen az emberek élete körülöttünk a legnagyobb dráma. Végül is mitől lesz átütő és feledhetetlen a kifejezés? Nem attól, hogy értelmezzük és felidézzük, hogy az eredeti szöveg számunkra mit jelent? Még ott vagyunk, hogy ne elsősorban tartalmi, irodalmi közlésre összpontosítsunk, hanem hogy a valóság teljes érzékelhetőséggel jelenjen meg. A nagy színpadon lelassul a mozgás, a mondanivaló körvonalai eltompulnak. Ezért szeretjük a kis teret is. Az érzéssel való azonosulás könnyebb — és fontosabb is, mint az érzés hosszan tartó magyarázata.